Puzsa Patrícia csornai születésű színésznő nagyon fiatalon lett a Vígszínház társulatának tagja. Beszélgetésünk során őszintén vallott szakmája szépségeiről és nehézségeiről, az idáig vezető útjáról és a jövőbeli terveiről.
Hirdetés
Mindig is úgy érezted, hogy színésznő leszel?
Eredetileg kézilabdázó szerettem volna lenni. Kajos Zsuzsa néninél tanultam meg az alapokat, majd Lipovits Karcsi bácsi volt az edzőm, amikor Rábapordányban játszottam édesanyámmal egy csapatban. Nagyon meghatározó időszaka volt az életemnek, de egy szerencsétlen ütközés alkalmával ráestem a gerincemre, és azután már nem akartam és nem is mertem kézilabdázni. Édesapámmal volt egy játékunk, amit még ma is játszunk: valamelyikünk elkezd egy verset mondani, majd a másik fejezi be. Ennek a verses játéknak a szeretete adta az ötletet, hogy beiratkozzak dráma szakköre, majd innen egyenes út vezetett a győri Proszcénium Színi Tanodába. Közben rengeteget jártam színházba, aminek a valódi motorja Balsai Móni volt, aki a kedvencem volt, és akit ma már egy egész ország ismer. Majd a gimnáziumi éveim után elkezdődött a "felvételi hadjáratom" a budapesti Színművészetire, miközben a Budapesti Gazdasági Egyetemre jártam. Többszöri sikertelen felvételi után sem vettek fel, ezért utolsó próbálkozásként kimentem Kolozsvárra a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színművész szakára felvételizni. Úgy mentem be, ha itt sem sikerül, akkor ez nem az én utam. De elsőre felvettek, és attól kezdve csak az egyetem létezett számomra. Karácsonykor és nyáron jöttem csak haza, egyébként reggel 8-tól hajnali 4-ig az egyetemen voltam. Nagyon sokat kaptam Kolozsvártól, és többnyire olyan dolgokat, amik emberi oldalról erősítenek: megtanultam egyedül lenni, nem megijedni attól, hogy külföldön, idegen környezetben vagyok. Persze azért nem ment könnyen, az első fél évben rengeteget sírtam, sokat voltam egyedül, de fontos volt, amit ott kint megéltem. Ekkor kezdtem érezni, hogy ráléptem a felnőtté válás útjára. Aztán harmadév után Temesvárra kerültem, onnan jártam vissza Kolozsvárra a mesterképzésre egy évig, majd pedig a Vígszínház jött az utolsó egyetemi évem alatt.
Hogy sikerült bekerülnöd a Vígszínházhoz, és milyen élmény volt ilyen fiatalon a „nagyok” között?
Eszenyi Enikő megkereste az akkori igazgatónkat az egyetemen – anno a Vígszínházat kolozsvári színészek alapították –, és felvetette, hogy szeretne elvinni egy magas, jól éneklő fiút. Az igazgatónk nagyon szerette, amit csinálok, ezért úgy döntött, hogy az én portfóliómat is beadja több társaméval együtt. Enikő végül 3 fiút és engem választott ki, így kerültünk Vígszínház Házi Színpadára, ugyanoda, ahol most a Máglyában játszom. A fiúk sajnos kiestek, de én maradtam, és kaptam egy évadra szóló szerződést.
Elég nehezen indult a vígszínházi létem, mert meg kellett szoknom, hogy profikkal vagyok körülvéve, akik elvárják, hogy én is profi módon közöljek, gondolkozzak és működjek a színpadon. Ez nem volt könnyű, hiszen olyanokkal álltam és állok egy színpadon, mint Lukács Sándor, Hegyi Barbara, Halász Judit, Igó Éva. Eleinte az is nehézséget okozott, hogy meg merjek-e egyáltalán szólalni a társaságukban, s ha igen, tegeződjek vagy magázódjak. Ezek nekem akkor nagy dolgok voltak, sőt, most is azok, hogy beszélgethetek velük, és megismerhetem, hogyan gondolkodnak a világról, a színházról vagy akár egy-egy magánéleti kérdésről.
A családod mit szólt hozzá, hogy a színésznői pályát választottad?
Szerencsére nagyon felvilágosultak a szüleim, de nyilván próbáltak lebeszélni, hiszen adott volt egy másik karrier lehetősége is. Édesapám szerette volna, ha folytatom a munkát abban a cégben, amit Ő hozott létre. Örült volna, ha tovább viszem. Én viszont be akartam bizonyítani – nekik is és magamnak is –, hogy meg tudok állni a saját lábamon. Ez egyébként ebben a szakmában (is) nagyon nehéz, mert több helyen kell jól teljesítened, hiszen az alapfizetésedet gyarapítani kell külsős munkák által, mint szinkron, reklám, film és egyebek. Nekem évad közben 3-4 szabadnapom van, amihez párosul egy másfél hónapos leállás. De ilyenkor sem áll meg a mókuskerék, maximum lassabban hajtja az ember. Rendezni kell a fejben azt a közhelyes mondatot, hogy azért élek, hogy dolgozzak, vagy azért dolgozok, hogy éljek.
Összesen hány darabban játszol most párhuzamosan?
Ha az októberi bemutatót is beleszámolom, akkor tízben. Ebből kettő zenés, a többi próza. Viszont ez lesz az első olyan évadom valószínűleg, amikor több időm lesz magamra, a családomra is.
Van közülük olyan, ami különösen kedves számodra?
Igen, a Dragomán György Máglya című regényéből készült kétszereplős előadásunk. Ez az első komolyabb felelősségem, hiszen csak ketten vagyunk benne Kopek Jankával, és az összes szerepet mi játsszuk. Ez egy olyan előadás, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, mert kihívás, és mindig vannak benne olyan részek, amik fejleszthetők. Az egyik jelentben hosszú percekig ugyanazt a szöveget mondjuk, miközben a mozdulataink is szinkronban vannak. Elképesztő koncentrációt igényel, hiszen elég egy pici baki, és a néző rögtön látja, hogy hibáztunk, ami engem nagyon tud bosszantani. Amikor viszont a legfontosabb jeleneteknél sikerül belül és kívül is megteremteni a művészi egyensúlyt, az csodálatos érzés. A szakma szépségét ezek a ritka, áldásos pillanatok adják, amikor azt érzed, hogy minden tökéletes volt, és mindent kiadtál, ami benned volt. Én alapvetően alkalmatlan vagyok beállni egy előadás mögé, amiben nincs felelősségem. Nem érzem magam jól attól, ha egy sikeres előadásban szerepelek, de közben egy falatnyi kis szerepet játszom, s csak annyit teszek hozzá a nagy egészhez, hogy jelen vagyok és elmondom a szövegemet. Ilyenkor érzem és tudom, hogy nagy erőfeszítésbe kerül odatenni magamat, és közben kicsit utálom is magam érte, hogy „csak úgy besétálok”. Viszont pontosan tudom, hogy ez nem csak velem fordul elő. Vannak az ember életében kötelezettségek is, amiket a lehetőségekhez képest maximálisan próbál megoldani. De az csak a megoldás szintjén marad. Azt szeretem, amikor együtt szuszoghatok a nézővel, ha látom a hatást az arcán. Amikor jó időben szólaltatok meg egy húrt, és mellkastól mellkasig jut el egy gondolat. Nekem a színház terápia, mert együtt fejlődünk, együtt éljük át azt, ami a színpadon történik. Ebből viszont az következik, hogy az ember teljes erőbedobással jelen van minden este, mindent odaad, amije aznap van. Azért is fontos számomra ez az előadás, mert amit mi ketten és a nézők létrehozunk, annak az estének az élményét már soha senki nem veheti el tőlünk.
A színházban nagyon nehéz a mostani világnak megfelelő szórakozási lehetőséget nyújtani, mert ahhoz olyan előadás kell, amitől a nézőben szétrobban valami, nemcsak fejben, hanem mellkasban is. Ami hosszan leköti a figyelmét. Ezt nagyon tudja a film, a sorozat. Oda viszont nemcsak képzett színészeket keresnek, hanem civileket is, akik ösztönösek. Mindezt azzal indokolják a filmrendezők, hogy ők nem eljátszatnak valamit, hanem természetesek. Pedig egy színész éppen arra van felkészítve, hogy akár többször is vissza tudjon nyúlni azokhoz a dolgokhoz, amit el kell játszania. Nekem nem elég egyszer jól megcsinálnom az előadást, mint mondjuk egy filmnél. Nekem folyamatosan meg kell ismételnem ugyanazokat az érzelmeket, akkor is, ha éppen lázas vagyok vagy nem aludtam ki magamat. Ugyanakkor a színházban minden olyan tünékeny… Az olyan nagy nevekre, mint Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva vagy Kiss Manyi is csak a felvételeik alapján emlékezhetünk. Ezért egy színész rá van szorulva, hogy a mozgókép világában érvényesüljön, mert különben elmúlik.
Ezek szerint neked is vannak terveid ebben az irányban.
Szerintem nincs olyan színész, akinek nincsenek. Persze, én is nagyon szeretnék filmezni. Járok castingokra, most a Máglya miatt több válogatásra is elhívtak, mert láttak az előadásban. Az is nagyon fontos például, hogy egy filmrendező vagy a castingos jár-e színházba, mert én ismerek olyat, aki nem szokott.
A szüleid mindig elmennek a bemutató előadásaidra?
Ha nem is mindig a bemutatót, de minden előadásomat legalább egyszer megnézik, a beugrásaimat van, hogy többször is. A Sógornők című darabot, amit a Pesti Színházban játszunk, édesanyám ötször már biztosan látta. Az nagy kaland, amikor be kell ugrani egy olyan szerepbe, amit valaki más 1-1,5 hónapon keresztül próbál, nekem pedig van rá 4-12 órám úgy elsajátítani a szerepet, hogy a nézőknek ne tűnjön fel, hogy nem én hoztam létre azt az adott karaktert.
Mennyire vagy szigorú önmagaddal?
Ha a szigor azt jelenti, hogy folyamatosan azon vagyok, miként tudnék jobb lenni, hogyan fejlődhetnék tovább, akkor nagyon. Az éneklés például az egyik legkényesebb terület, talán ott vagyok a legszigorúbb magamhoz. A dzsungel könyve volt az első olyan előadásom, amiben énekelnem kellett. Egy teljesen zárt, lírikus dalom van, ami azt jelenti, hogy azonnal hallja a néző, ha nem úgy éneklem, ahogyan azt kell. Ezért aztán az előadás reggelén 9 órakor már az énektanárnőnél, Bagó Gizellánál kezdek, akkor is, ha ő azt mondja, hogy szerinte nincs rá szükségem. Egyszerűen nekem kell az a 20 perc, hogy beénekeljek és elénekeljem nála a dalt.
A nehézség ellenére szereted a zenés darabokat? Szeretsz énekelni?
Igen, egyre inkább, mert most már látom az eredményét az énektanárnál végigdolgozott három évnek, és látom azt is, hogy tetszik az embereknek. Persze nagyon sokat kell még fejlődnöm.
Minden előadás után kapsz valamiféle visszajelzést?
A közönség soraiban elhangzó véleményekből az előadóhoz általában nem jut el semmi. A taps pedig hamis dolog, mert vastapsra lettünk nevelve évtizedeken keresztül a kommunizmus idejében. De azért persze néha vannak nagyon pozitív visszajelzések. A napokban például egy hölgy odajött hozzám, és elárulta, hogy már 3-4-szer látták A dzsungel könyve című előadást, és a kislányának én vagyok a kedvence, miattam jöttek el többször is az előadásra. Az ilyen pozitív visszajelzéseket, ha jól beosztod, az elegendő erőt adhat egész évre. Mert az emberi kapcsolódások nagyon fontosak.
Mi az, ami ezeken kívül segít feltöltődni a zsúfolt színházi évadban?
A párom, a szüleim, Csatárimajor, a Margitsziget. Bársony, a kutyánk, aki mostanában nagyon sikeres, Szandra barátnőmmel sorra nyerik a versenyeket! Meg egy jó fürdés, az mindig nagyon fel tud tölteni, de amúgy kifejezett hobbira, például sportra nincs időm, csak nyáron.
Mesélnél a jövőbeli terveidről?
Azt biztosan tudom, hogy nagyon szeretnék majd gyereket vállalni. Persze az ember fél, hogy kiesik a színházi körforgásból, hiszen a gyerekkel nagyon komoly felelősséget vállalsz. Azt a gyereket neked kell emberré tenned, és egy olyan értékrenddel felruháznod, amellyel meg tudja majd állni a helyét a világban. Azt látom a kolléganőknél, akiknek van gyerekük, hogy nagyon nagy áldozatot hoztak, de közben van egy olyan plusz töltetük, egy olyan empátiás képességük, amit csak ők tudnak használni. Nagyon korán mérlegre kell tenni, hogy az ember mindent a munkájának rendel-e alá, vagy kialakít egy olyan életet a munkán kívül, ahol nemcsak ő fontos, hanem a párja, gyereke, kutyája, macskája, vagyis akikért felelősséget vállalt. Az biztos, hogy én nem anyukámnak vagy a nevelőnőnek szeretnék gyereket szülni, és nem is a színházban szeretném felnevelni. Az is biztos, hogy szeretnék elindulni a kutyámmal a Hard Dog Race-en, illetve nagyon szeretném kipróbálni a műsorvezetést. Ebbe egyszer már volt alkalmam belekóstolni, az RTL Klub reggeli műsorában voltam vendég-műsorvezető. Abban is biztos vagyok, hogy lesz még kutyánk és nem fogunk sokáig a Belvárosban lakni. Jelenleg Vígszínháztól két utcányira lakunk, de hiányzik, hogy kimehessek a kertbe, ahogy édesanyáméknál szoktam. Ezért, ahogy vége van az évadnak, mi gyakorlatilag leköltözünk Csatáriba.
Csornán születtél, Budapesten élsz, Csatáriban van a bázisod. Ha megkérdik, hogy hová való vagy, akkor mit mondasz?
Akkor azt mondom, hogy csornai, de valójában már Csatáriban van a szüleim otthona is, és a csornai időszak annyira rövid intervalluma volt a tudatos létemnek, hogy annyira nem érzem magam csornainak. Persze azért vannak itt szép emlékeim, például itt a parkban - ahol most beszélgetünk - is sok időt töltöttem, itt csattant el az első igazi csókom, itt láttam először sárgarigót, és a parkszínpad volt az első színpad, amin álltam. Egyébként ízig-vérig vidéki lány vagyok, akárhogy is ellenkeznék. Élvezem, hogy reggel kimegyek a kávémmal, kiengedem a kutyákat, nézem, ahogy száll fel a pára, közben látom az őzeket, nyulakat. Szinte mindig mezítláb vagyok kint, fel van kötve a hajam, és nem érdekel, hogy milyen ruhát veszek fel. Csatárimajor egyenlő az elbújással a világ elől.
Nem szerepelt a jövőbeli céljaid közt a Nemzeti Vágta, ahol tavaly és tavalyelőtt egyetlen női indulóként szerepeltél. Ez azt jelenti, hogy idén nem indulsz?
Nem, az a stressz egy életre elég volt, amit a tavalyelőtti futam okozott, ahol végül nem tudtam elindulni, miután háromszor ledobott a lovam a felvezető körön. Tavaly saját magam miatt újra nekivágtam, és rátaláltam a Csilló Lovasiskolára és Babettra. Magán a felkészülésen és a Vágtán is nagyon figyeltek arra, hogy nekem ez most egy jó élmény legyen, amiért nagyon hálás vagyok. A futam első negyed körében remegett a lábam, és Babett is félt, majd rendeztük a gondolatainkat. Egyáltalán nem érdekelt, hogy hányadik leszek – persze azért jó lett volna nyerni –, de az volt a cél, hogy végigmenjek a pályán, amit teljesítettünk is.
Van példaképed?
Igen, a férjem és a szüleim. A férjem csodálatosan rendezi a konfliktusokat, mindent tisztán lát, nagyon jól kommunikál és nagyon laza, amit nekem még tanulnom kell. Az édesapám, aki szinte a nulláról épített fel egy sikeres életet, és jelenleg minden az övé, amire vágyott. Az anyukám, aki minden nehézség ellenére úgy döntött, hogy egyben tartja a családot. Nekem hétköznapi hősök kellenek, nem az Insta fiúk és lányok, hanem hús-vér emberek. A tartalmat szeretem a formával párosulva, de ha csak az egyik van meg, akkor hiányérzetem van. Egy súgó kolléganőm mondott nekem egy nagyon fontos dolgot, ami benne ragadt a fejemben, mert egyszerű, de mégis nagyon igaz: nem kell érdekesebbet kitalálnom, mint ami én vagyok, amit igazán képviselek. Eszerint próbálok élni, viszont ennek megvan az a hátránya, hogy nagyon kevés emberrel vagyok képes érdemben beszélgetni, mert azonnal elzárkózom a felszínes beszélgetésektől. Ma már nem törekszem arra, hogy valakit arról győzködjek, hogy én mennyire érdekes vagyok, vagy hogy vannak gondolataim, egyszerűen csak megosztom, ha van partnerem hozzá.
