Az összefogás ereje - beszélgetés Németh Georginával

A 26 éves Németh Georgina 2016 nyarán öt érmet szerzett a Finnországban megrendezett Transzplantáltak Európa Bajnokságán. 2013-as májátültetése óta rengeteg segítséget kapott ahhoz, hogy idáig eljusson. Ginával a céljairól, a gyermekkoráról, a betegségéhez fűződő viszonyáról is beszélgettünk.

 

S. B.: Fiatal korod ellenére nagyon céltudatos és magabiztos nő benyomását kelted. Már gyerekkorodban is ilyen határozottan tudtad, hogy mit akarsz elérni?

N. G.: Az első, kissé nevetséges álmom az volt, hogy színésznő leszek Hollywoodban. Mivel a céltudatosság már akkor is jellemző volt rám, elkezdtem angolul tanulni, és az iskolai színikörbe is jártam. Később kutyaterápiával szerettem volna foglalkozni, ami azóta is érdekel, de mindig jönnek újabb dolgok, és ez is felváltódott. Céljaim viszont tényleg egészen kicsi korom óta vannak, és azokért igyekszem mindent meg is tenni. A pozitív hozzáállásomat az édesanyámtól tanultam, tanulom, ő eredendően a jót látja meg mindenben, és ezzel nagyon sokat adott nekem is. A kezelőorvosom – aki egy rendkívül bölcs ember –  mondta nekem, hogy maga az élet egy hosszú tanulási folyamat, aminek az egyik fontos része az, hogy objektíven tisztában legyünk a saját jó és rossz tulajdonságainkkal, hogy fejlődhessünk: felfedezni, megérteni és kijavítani a hibáinkat. Most ebben a folyamatban vagyok benne, és elmondhatom, hogy nagyon nehéz, de a párom rendkívül jó partner ebben. Egyébként úgy gondolom, hogy mindenből és mindenkitől lehet tanulni, és körülöttem csupa olyan ember van, akitől érdemes is. Valószínűleg eleve így válogatok, de a családom szeretete is egy rendkívül erős forrás, amiben fürödhetek.

S. B.: Úgy látom, alapvetően vizsgálódó, elmélkedő típus vagy. De azért a legtöbben úgy ismernek, mint aki a gyakorlatban is szívesen kipróbálja magát. A családod hogyan viszonyul ehhez?

N. G.: Azt hiszem, alapjában véve az egész családom nagyon nyitott, sőt, nem csak elfogadják, meg is tudják szeretni azt, ami a másiknak fontos. Tudom, hogy anya rettenetesen féltett a motorozásnál, de féltett az utazásoknál is, mégsem mondaná soha, hogy ne menjek. Feladja a saját komfortzónáját, hogy én megvalósíthassam, amit szeretnék, és ezáltal kiteljesedhessek. A testvérem nagyon bölcs, tájékozott és sokkal elfogadóbb nálam. Annak ellenére, hogy 3 évvel fiatalabb, nagyon sok tekintetben fel tudok rá nézni, szóval nagyon szerencsés vagyok. Apától is rengeteg dolgot tanultam, de ő 2010 óta nincs velünk. Rettenetesen hiányzik, de nagyon jó alapot kaptam tőle, és roppant büszke vagyok rá. Sajnálom, hogy már nincs itt, de hálás vagyok, hogy itt volt, és hogy ilyen apukám lehetett. A sportolás szeretete is tőle ered, persze amikor a betegségemet diagnosztizálták, egy kicsit leálltam, de ha a saját örömömre sportoltam, akkor nagyon élveztem.

S. B.: Mi történt, hogy derült fény a betegségedre?

N. G.: Ugyan ez egy veleszületett betegség, de nálam csak 11 éves korom körül jelentkeztek először a tünetek, amik arra utaltak, hogy valami nincs rendben velem. A szüleim eleinte nem értették, mi bajom van, de aztán rájöttek, hogy valamire tényleg fel akarom hívni a figyelmüket. Ekkor vittek el vérvételre, amitől rettenetesen féltem. A laboreredményből kiderült, hogy a májenzimek nagyon magasak, rögtön kórházba kerültem, de közel egy évig nem tudták kideríteni, hogy mi bajom van valójában. Végül Budapestre kerültem fel az egyik klinikára, és ott májbiopsziával derítették ki, hogy Wilson-kórom van, és innentől tudtak érdemben kezelni. A betegség hátterében egy kromoszómamutáció áll, és mivel a kialakulásához az kell, hogy mindkét szülőtől vagy nagyszülőtől hibás gént örököljön a gyerek, ezért megvizsgálták a genetikai hátteret is. Ennek során derült ki, hogy a testvérem is Wilson-kóros, ráadásul ő rosszabb állapotban volt, mint én, csak neki nem voltak tünetei. Mindkettőnknél elkezdték a kezelést, viszont én nagyon rosszul voltam a gyógyszerektől, ezért saját felelősségemre úgy döntöttem, lesz, ami lesz, abbahagyom a szedésüket. Úgy éreztem, hogy bármennyi is van hátra az életemből, azt nem úgy akarom leélni, hogy állandóan hányingerem van a gyógyszerektől, és borzasztó a közérzetem.

S. B.: Máltán éltél, amikor megtörtént a baj. Hogyan alakult az életed ebbe az irányba?

N. G.: Korábban már töltöttem ott három hónapot, és nagyon tetszett. Így, miután itthon nem éreztem azt, hogy megélhetést tudok biztosítani magamnak, végül úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm Máltára, ahol éttermekben dolgoztam. Nagyon jól éltem; volt egy csodás lakótársam, Kate, másfél utcányira volt a tengerpart, egyszóval mindenem megvolt, mégis ott volt bennem a gondolat, hogy ki tudja, meddig tarthat ez. Gyorsan éltem az életemet, kapkodtam, mindent akartam egyszerre. Rengeteget dolgoztam, motoroztam, úgy éltem, mintha nem lenne elég időm. Valami hiányzott, nem éreztem magamat teljesnek. Afrikába segíteni indultam egy egészségügyis csapattal. Az ottani szegénység és elképesztő állapotok ráébresztett arra, hogy nekem megvolt mindenem, mégis elégedetlen voltam. Ez egy olyan tapasztalat volt, ami miatt átértékeltem nagyon sok dolgot, és ha nem történik velem, ami történt, akkor is változtattam volna, de az nem biztos, hogy most itthon lennék. A májleállás végül Máltára visszaérve teljesedett ki, valószínűleg a Wilson-kór, az afrikai körülmények és a malária ellen szedett gyógyszer összhatása váltotta ki. Kritikus állapotban kerültem Londonba, ahol sikerült kapnom egy egészséges májat. Sem anya, sem a testvérem nem repültek még korábban, így nekem ez tervben volt, hogy megreptetem őket, mivel én imádok utazni. A sors játéka, hogy végül mindkettőjük első repülőútja hozzám vezetett Londonba, az intenzívre. Nem pont így terveztük, de végül együtt voltunk, és akkor nekem ez volt a legfontosabb, hogy tudjunk töltekezni egymásból. A másik, ami hatalmas erőt adott, az az összefogás, ami értem akkor Csornán megvalósult, és ami szerintem nem sok helyen történt volna. A hálám és a városhoz való kötődésem ekkor kezdett igazán épülni, és folyamatosan erősödik. Nagy megtiszteltetés volt az is, hogy május végén kiemelt futóként futhattam Csornán az ifjúsági olimpiai lánggal. A tavalyi finnországi EB-re való kijutásomhoz szükséges önrészt is a Város biztosította, és én ott úgy éreztem, hogy Csornát képviselem, nagyon büszke voltam a városomra. Fantasztikusak a parkok, a virágágyás, ahol a kiemelkedő magyar eredményeket büszkén megmutatták. Azt hiszem, ennek mindenhol így kellene lennie, hiszen az összefogás, egy jó közösség bármit erőssé tud tenni, és elképesztő szintekig emelhet fel.

S. B.: Mesélj azokról a szintekről, ahova Te emelkedtél a tavalyi Szervátültetettek Európa Bajnokságán Finnországban! A mérleged két arany, egy ezüst és két bronz. Milyen számokban nyerted az érmeket?

N. G.: Futni már nagyon korán megszerettem édesapám révén, és a transzplantáltak sportegyesületében is futottam, viszont az úszás csak nemrég jött az életembe. Az EB-re való kijutás óriási lehetőség volt számomra, jó volt kipróbálni magam egy nemzetközi megmérettetésen. Ennek ellenére ért egy keserű csalódás. Volt a magyar csapatban egy dializált futólány, aki a legjobb volt közöttünk. Az 1500 méteres futás lett volna a közös számunk, de neki épp ennek az időpontjára tették a dialízisét, így végül ő ebben a számban nem tudott indulni. Én nyertem, és erre azóta sem tudok büszke lenni, mert ez az ő aranya lett volna. 50 méteres hátúszásból jött a másik arany, az ezüstérem pedig 4x100 méteres futóváltóból. Az egyik bronzérmet 800 méteres futáson szereztem, a másikat pedig 100 méteres hátúszásból. Ott nagyon erős volt a mezőny, ezért ez a bronz sokkal nagyobb büszkeség volt számomra, mint az ominózus aranyérem. A magam részéről persze azért is megdolgoztam, de az ezüstéremre Fanni mögött sokkal büszkébb tudtam volna lenni. Sokat gondolkoztam, és bár felejthetetlen élmény volt, úgy döntöttem, – egyébként több téren is – hogy visszalépek a hivatalos formáktól, versenyektől, és inkább csak saját örömömre sportolok. Nincsenek kifelé törő vágyaim, nem akarok kirakatban mutatkozni és mindenképpen, mindenkinek megfelelni, tisztán az adott pillanatot szeretném megélni, a teljes valóságában. Nem egyesületen belüli transzplantált tag szeretnék lenni, noha nagyon jó emberekkel ismerkedhettem meg, és sokat segített/segít a Trappancs Egyesület. Rengeteget köszönhetek nekik és Timinek, inkább háttérből segítek, ha szükség van rá(m). Most pl. a VB-re való kijutásukhoz futónagykövet lettem.  A "betegséget" el kell engedni, tovább kell lépni. Ha bemutatkozom, már nem azt akarom mondani, hogy Németh Gina vagyok, májtranszplantált. Én egyszerűen Németh Gina vagyok, és bár egyáltalán nem titok, ami történt velem, ha valaki véleményt alkot rólam, vagy megismer, ez esetleg legyen egy érdekesség, de ne egy olyan dolog, ami engem meghatároz. Mióta kevesebbet gondolok erre az egészre, azóta az eredményeim is javultak. Az, hogy az ember mit gondol, szinte kéz a kézben jár azzal, hogy a szervezete mit produkál. A változásom egy másik állomása az is, hogy egyre kevesebbet fényképezek, hiszen amíg a lencse mögé bújok, lemaradok dolgokról, amik a szemem előtt történnek. Ráadásul a fejemben fel tudom idézni a rögzített pillanatokat, és akár fel is használhatnám őket a munkámban, inspirálódhatnék általuk. Érdekes lenne, hogy mit sikerülne kiszednem az emlékeimből, hogy művészeti „termékként” megjelenítsem.

S. B.: A rajzzal mióta foglalkozol, milyen szerepet tölt be az életedben?

N. G.: Már az óvodában és aztán az általános iskolában is nagyon szívesen és aprólékosan rajzoltam. Ez a hobbi egyébként nagyon korán, 10-12 éves koromtól össze volt kötve a pénzkeresettel. Amikor a motorozás jött az életembe, a rajzaim eladásából igyekeztem finanszírozni az újabb szenvedélyt. Abban az időben, amikor a betegségem jelentkezett, már adtam el képeket, nyilván szülői segítséggel, mindenesetre én ezt sikerként könyveltem el. Rajzolás közben nagyon sok időm van gondolkozni, figyelem magamat és a körülöttem lévőket. Sokszor a fejemben nagyon kuszának tűnnek a dolgok, de ha leülök rajzolni, akkor lenyugszik körülöttem minden, és próbálom elvarrni a szálakat, kisimítani a gubancot. Most tulajdonképpen a rajzolásból élek, ami egy elég változatos munka. Szeretek a magam ura lenni, és persze ahhoz is nagy segítség ez, hogy az esetleges rosszulléteimmel nem kell egy idegen főnök felé magyarázkodnom. 

S. B.: Nemrégiben kozmetikusi végzettséget is szereztél, de úgy tudom, hogy ez csak ugródeszka volt valamihez. Elárulnád, hogy mihez?

N. G.: Igen, az orvosi tetoválással szeretnék foglalkozni, ami valójában hegek esztétikai korrekcióját jelenti, de a képzéshez és a szükséges anyagokhoz, gépekhez még anyagi forrást kell gyűjtenem. A rajzolást viszont nem tudom és nem is akarom olyan ütemben csinálni, hogy megutáljam, így viszont nehéz belőle megélni. Ezért jön jól ez a végzettség, mert ennek a meglétével végezhető pl. a géllakkozás, amivel azért jobban lehet keresni, mint a rajzokkal, de ezt tényleg csak ugródeszkának szántam az orvosi tetoválás irányába. Ez az eljárás tulajdonképpen azoknak segít, akik nem tudnak a hegeikkel, bőrproblémáikkal megbarátkozni. Számukra óriási önbizalmat tud adni, ha ezt sikerül elhalványítani. Érdekes, hogy a probléma fogalma is mennyire viszonylagos, én például nemhogy problémaként tekintek a saját hegeimre, hanem még büszke is vagyok rájuk, hiszen keményen megdolgoztam értük. Idő kellett hozzá, de most már úgy tartom, hogy csak az számít, ami maga az ember, a többi múlandó, felesleges, vagy mellékes. Nagyon fontos számomra, hogy ha valaki tisztel, becsül vagy szeret, azt ne a külsőm miatt tegye, hanem magam miatt, amilyen vagyok, vagy épp nem vagyok.

e-max.it: your social media marketing partner

BNF hirdetés

Hirdetés

Mészáros hús

Hirdetés