Csorna Város Önkormányzata Csorna Szolgálatáért Díjat adományozott Kajos László nyugalmazott pedagógusnak a több évtizedes, lelkiismeretes, magas színvonalú munkája elismeréseként. Dr. Bónáné Dr. Németh Katalin polgármester a Szent István-napi ünnepség keretein belül adta át a kitüntetést. Kajos Lászlóval beszélgettünk életéről, munkásságáról és a szabadideje hasznos eltöltéséről.
Sipos Bernadett: Az életrajzában az áll, hogy 1950-ben született Csikvándon pedagógus családban. Meséljen erről a családi örökségről!
Kajos László: Második generációs pedagógus vagyok, édesapám a soproni tanítóképzőben végzett. 1943-ban kezdett Csikvándon kántortanítóként, majd 1944 őszén elvitték katonának, de szerencsére hamar hadifogságba került. Azért mondom, hogy szerencsére, mert akkor már mindenki azt várta, hogy minél előbb legyen vége a háborúnak. A hadifogság után még visszakerült Csikvándra, majd az államosításkor áthelyezték Mórichidára, ahol 1948-64-ig volt iskolaigazgató, így én is itt végeztem el az általános iskolát.
S. B.: Mennyire érezte eleve elrendeltnek, hogy édesapja nyomdokaiba lépve a pedagógusi pályát választja?
K. L.: Édesapám építésznek szánt, de nagyon távol áll tőlem a műszaki pálya. A zene és a sport szeretete viszont már nagyon korán kialakult bennem, elsős koromtól bejártam Győrbe a zeneiskolába a nővéremmel és egy barátommal, emellett sportoltam is. Aztán elkerültem Sopronba a Széchenyi István Gimnáziumba, ahol egy olyan társaságba kerültem, aminek hatására a hangsúly teljesen áttevődött a sportra. Itt volt tehát egy választás az életemben a két tevékenység közt, aminek eredményeképpen 1964-1982-ig a szekrény tetején pihent a hegedűm. 1968-ban kerültem Egyedre történelmet, éneket, testnevelést tanítani eleinte képesítés nélkül. Nagyon szerettem ott, a 10 év alatt számos diákom volt, sokukkal ma már baráti a kapcsolatom. Most már az első tanítványaimnak is unokái vannak.
S. B.: Horváth Győző néprajzkutató most megjelent Népzenei barangolás a Rábaközben című könyvében azt írja, hogy "Kajos László ifjú éveiben az egyedi kultúra mindenese volt". Ezt nem felejtették el Egyeden, amire a legjobb bizonyíték, hogy tavaly díszpolgári címet kapott.
K. L.: Egyeden valóban nagyon sokrétű tevékenységet fejtettem ki, a tanítás mellett én vezettem a kultúrotthont, tánccsoportot, énekkart, citera- és furulyazenekart szerveztem, sportvezető voltam. Innen kerültem el katonának is, időközben pedig felvettek Pécsre, a főiskolára, ahol először nappali, majd levelező tagozaton jártam ki a biológia-testnevelés szakot. Eredetileg történelem-ének-testnevelés szakra szerettem volna jelentkezni, mert ezek álltak hozzám közel, de abban az évben, amikor én odakerültem, megszűnt a háromszakos képzés. Így választanom kellett, és ezt a kettőt választottam. Közben folytattam a tevékenységemet Egyeden. Volt egy nagyon jó férfikórusom 25-26 fővel, egy tánccsoportom, sőt, egy gyermek citerazenekarom is, akikkel bekerültünk a „Röpülj páva” tévédöntőjébe 1976-ban és 1978-ban is. Ez nagyon nagy élmény volt, főleg a gyerekeknek. Aztán jöttek a körzetesítések, Egyeden megszűnt az iskola. Rábacsanakon folyt tovább a tanítás, ahol azonban már megvolt a testnevelőtanár, így ott végül csak két évet maradtam. Ekkor keresett meg Hudy Endre és Horváth Győző, akik hallották a híremet, és hívtak Csornára, a mostani Széchenyi iskolába tanítani. Így 1978 szeptemberétől itt lettem testnevelő, kaptam szolgálati lakást is. Csodálatos gyerekekkel ismerkedtem meg, nekem akkor ez volt az életem. Velem kapcsolatban ritkábban említik meg az itt elért eredményeimet, pedig a feleségemmel közösen sokat tettünk a csornai iskolások sportéletének élénkítéséért. Meghonosítottuk az iskolában a sítábort, a gyalogos vándortábort, utóbbi keretében az egész kéktúrát végigjártuk a csornai gyerekekkel. A lány kézilabda magas színvonalon szerepelt a városban, de fiú szakosztály nem volt, míg el nem indítottuk a feleségemmel. Mindig volt egy-egy tehetséges gyerek, aki kiugrott a többi közül. Voltak egészen komoly sportsikerek is: egyszer országos úttörőolimpiát nyertek a diákjaink, majd két évvel később másodikok lettek. A sport által már 1990 előtt jártunk nyugaton az iskolából, ami akkoriban nagy szó volt.
S. B.: 1992-2003 között az iskola igazgatója volt. Milyen irányban befolyásolta ez a megkezdett munkát? Maradt idő kulturális tevékenységre az igazgatás mellett?
K. L.: Ettől kezdve még több lehetőségem volt nemzetközi kapcsolatokat kialakítani a legkülönbözőbb európai országokkal. Hollandiával volt talán a legjobb az együttműködés, ezt Magassy Sándor akkori evangélikus lelkésszel alapoztuk meg, aki hosszú ideig a város önkormányzati képviselője is volt. A hollandokkal nagyon jó sportkapcsolatunk volt, minden évben voltak oda-vissza látogatások. Ezek baráti kapcsolattá erősödtek, ma is fenntartjuk őket. Előfordul, hogy megáll egy autó a ház előtt, és váratlanul meglátogat egy-egy ismerős, ha átutazóban vannak, mindig megállnak üdvözölni. Később a Comenius program által Finnországba, Spanyolországba, Szlovéniába, Lengyelországba is eljutottunk. Ezekből az országokból gyerekküldöttségek és tanári küldöttségek is jártak nálunk, és mi is voltunk sok helyen a gyerekekkel. Tele vagyok élményekkel ebből az időszakból. Persze reggeltől estig tartó elfoglaltságot jelentett, de nálunk az egész család az iskolához igazodott. A feleségem nagyon jó társam volt ebben, és a gyerekeimet is bevontam, amennyire tudtam. 2003-ig voltam igazgató, innen még elmentem Kónyba, és a nyugdíjazásom előtti hat évben ott tanítottam. A családi élet szempontjából a zenélés volt nehezebb, hiszen oda egyedül mentem mindig. Időközben ugyanis a hegedű is lekerült a szekrény tetejéről, amikor 1982-ben Schwarzkopf Gyula bácsi meghívott Szilba, hogy alakítsunk zenekart a hagyományőrző néptáncegyüttes kíséretére. A kapcsolat onnan ered, hogy az édesapámat Szilba helyezték tanítani, és ők kezdték Gyuszi bácsival a néptánccsoportot megalapozni. Zeneiskolás növendékekkel kezdtük el kísérni a táncosokat, az első időszakban a Torin lányok voltak a zenésztársaim, majd Molnár Csaba és Horváth Zoltán társultak mellém. Mindannyian kiváló zenészek. Először citerázni kezdtünk, aztán én elkezdtem brácsázni tanulni, és a testnevelőtanári szobában sokszor gyakoroltam, amit meghallottak ezek a fiúk, és érdeklődést mutattak a népzene iránt. Így indultunk, és én nagyon szerettem őket. Évekig együtt muzsikáltunk Szilban a tánccsoport zenekaraként. Amikor elkerültek főiskolára, akkor egy új csapatot kellett verbuválni, szintén gyerekekből. Ennek már Kata lányom is tagja volt Boros Juti, Boros Bálint, Molnár Adrienn, Molnár Nándi és Tudós Tamás mellett, akik szintén kiváló muzsikusokká fejlődtek. Egy éven keresztül jártak hozzájuk tanítani Szombathelyről a Boglya Együttes tagjai, és amikor Szombathelyen elindították a népzenei képzést, ők beiratkoztak. Végül már túlmuzsikáltak engem, és saját zenekart alakítottak, de persze ebből nem volt soha harag, ez a dolgok rendje. Most is játszunk együtt időnként, de mióta a szili tánccsoport vezetéséről Schwarzkopf Gyuszi bácsi lemondott, őket már nem mi kísérjük, Szombathelyről járnak le hozzájuk. Így Szilba most már csak a citerázni járok el.
S. B.: Két hónapja ott is díszpolgári címmel tüntették ki a kiváló minősítésű Szili Linkószer Citerazenekar művészeti vezetőjeként végzett önzetlen és lelkiismeretes munkája elismeréséül.
K. L.: 2010 óta voltam a citerazenekar művészeti vezetője, szép eredményeket értünk el, de most már inkább csak tagként szeretnék kijárni. A nyugdíjas koromra nagyon készültem. Vettem egy kis pincét Mórichidán, amit átalakítottam, ültettem egy kis szőlőt és egyéb gyümölcsöket, így most ez köti le az időmet. Borászkodom, és felelevenítettem egy régi hobbimat, galambászkodom itthon Csornán, így a nyugdíjas napjaim is teljesen ki vannak töltve. A mai napig erősen kötődöm a gyermekkoromat jelentő falvakhoz. Csikvándon nagy rokonságom van, tartom is velük a kapcsolatot. Néhány éve szerveztem egy rokontalálkozót, voltunk vagy negyvenen. Sok generáció jött össze, a fiatalok közül volt, akit ekkor ismertem meg. Mórichidán pedig néhányan még ma is ott élnek a régi osztálytársaim, barátaim közül, velük is tartom a kapcsolatot. Két éve volt az ötven éves osztálytalálkozónk, azt megszerveztem, mert korábban ezek elmaradtak. Őket is a pincémbe hívtam meg, azóta minden évben egy délutánra összejövünk. A családi találkozót is itt tartjuk minden nyáron, hiszen 11 unokám van.
S. B.: Ön az édesapja nyomdokain járt a pedagógusi és a zenei pályán. A gyermekei mit visznek tovább az atyai örökségből?
K. L.: Öt gyermekem közül a négy nagyobb követett a pedagógusi pályán, bár egyikük nemrég váltott. Egyedül a legkisebb lányom választott más hivatást, pedig tudom, hogy ő is nagyon jó pedagógus lett volna. De a zene szeretetét és a muzikalitást mindannyian örökölték, nálunk mindenki muzsikál vagy énekel, még az unokák is. A családi találkozók rendszerint nem múlnak el közös zenélés nélkül, és bár sokféle stílust képviselünk, a népzene a közös pont. A karácsonyi összejövetelkor – amit rendszerint karácsony másnapján tartunk – huszonheten vagyunk, ilyenkor szinte mindenki hoz valamilyen hangszert.
S. B.: Tanár úr milyen hangszert vesz ilyenkor a legszívesebben a kezébe? Egyáltalán van olyan, amit nem tud megszólaltatni?
K. L.: Általában a gitárt, a furulyát, vagy a hegedűt ragadom meg. Sajnos a billentyűsökhöz nem értek, de egyébként majdnem minden hangszert meg tudok szólaltatni. Az alapokat a hat év zeneiskolai képzés adta meg diákkoromban Győrben, a többit magam tanultam. De nem csak hangszeren játszom, a kezdetek óta éneklek a Csornai Bárdos Kórusban is. Az ének szakot is elkezdtem egyébként, egy vizsga kivételével meg is lett volna a diplomám, de az utolsó zeneelmélet vizsgám során összeszólalkoztunk a tanárommal, aki engem – és velem együtt általánosságban a falusi tanítókat – ott úgy megsértett, hogy leadtam a tanulmányi osztályon az indexemet. Nem voltam hajlandó pótvizsgázni sem, hiába győzködtek.
S. B.: És manapság milyennek látja az utánpótlást a népzenei hagyományok továbbvitele terén?
K. L.: A népzene ma már komoly tudomány, főiskolai, egyetemi végzettséget lehet szerezni belőle a Zeneakadémián, tehát nagyon is jól megy az utánpótlás kinevelése, csak a néptánchoz hasonlóan nagyon profiskodik. Ma már kiváló tudású oktatók vannak. Szívesen néztem a népzenei tehetségkutatókat a tévében, rengeteg tehetséges fiatal van, és ez nagyon fontos.
S. B.: A beszélgetésünk nyomán előttem egy nagyon szép, tartalmas életút képe rajzolódott ki. Nyugodt, derűs embernek ismertem eddig is, most pedig még inkább úgy látom, hogy elégedett az életével, és ez irigylésre méltó.
K. L.: Engem nem mozgat, hogy legyen egy új autóm, vagy hasonló. Számomra a békesség és a nyugalom fontosabbak. Ma már utazni sem nagyon vágyom, hiszen én a tevékenységeim által bejártam egész Európát. Talán egyszer még Szentpétervárt nézném meg, de már csak repülővel. Nagyon sok élményem volt, nagyon sok barátot szereztem. Ebben a házban vendégek sora aludt. Én egy boldog ember vagyok, nekem nincs hiányérzetem.
