A Rábaköz Szíve Magazin júniusi számában Biky Ottóval készítettünk interjút. A Kerényi György Alapfokú Művészeti Iskola vezetője mesélt a kárpátaljai gyerekkorról, a zenéről és az iskoláról.
Sipos Bernadett: Ha szokta olvasni a Rábaköz Szíve címlapinterjúkat, akkor tudhatja, hogy megpróbálok minél személyesebb témákban viszonylag közeli portrét adni az interjúalanyokról, ahol szó esik családról, pályafutásról, hobbiról is. Azt a legtöbb csornai tudja, hogy Ön Kárpátaljáról költözött városunkba a családjával. Mesélne az ottani életről? Hogy tudták például megélni a magyarságukat?
Biky Ottó: Nekem gyerekkoromban nem volt semmi olyan gondom, hogy ne beszélhettem volna magyarul, ami köszönhető lehetett annak az agilis, pedagógus végzettségű magyar téeszelnöknek - amit ott kolhoznak hívtak -, akinek vezetésével, a falunkban működő gazdaságot a Szovjetunió legjobb gazdaságai között tartották nyilván. A kolhoz, a területén lévő mind az 5 községben magyar óvodákat, általános iskolákat épített, és volt egy középiskola is. Péterfalván, ahonnét én származom, 10 hektáros vidámparkot és hatalmas sportkomplexumot hozott létre. Tulajdonképpen burokban éltünk ott, a Tiszaháton, és én csak 14 évesen, amikor elkerültem Ungvárra középiskolába, szembesültem azzal, hogy nem tudok az államnyelven kommunikálni. Magyarországon is élnek nemzetiségek, de itt elképzelhetetlen, hogy ne tudják a magyar nyelvet, az állam nyelvét, mert ők itt otthon érzik magukat. Mi ott, bár szülőföldünkön éltünk, az éppen aktuális államformában nem éreztük otthon magunkat, mert minket oda csatoltak, és nem kérdezték meg, hogy akarjuk-e. Térképen rajzolták meg az új határt, van olyan község, ahol a Fő utcán húzták keresztül. Aki az egyik nap szomszéd volt, másnap már egy másik állam polgára. Így mi ott erősen arra összpontosítottunk, hogy magyarok maradjunk. Ez egy dac, és nem feltétlenül hasznos. Mert amikor elmész egy hivatalba, és nem tudod kifejezni magad az állam nyelvén, az nagy hátrány. Tudni kell az államnyelvet, hogy tenni tudjál magadért és a sajátjaidért. Nagyon nehéz sors van kint, de talpraesett a nép, és mint mindig, most is megtalálják a módját, hogy megmaradjanak. Nekem az a véleményem, hogy adományok helyett úgy tudunk jól segíteni nekik, ha máshogyan nem, hát falusi turizmus keretében elmegyünk, szállást foglalunk, és megismerjük a történelmi emlékhelyeket: a Vereckei-hágót, a munkácsi várat, a huszti várat, a királyházi várat, a Tisza eredetét; gyönyörűséges helyek. Fizessük meg az ellátást: nagyon finomakat fogunk enni, inni, és jól fogjuk érezni magunkat. Kárpátalja sajnos egy kicsit elfeledett, ha a külhoni magyarokról van szó. Először Erdély, aztán Felvidék, aztán Újvidék jut az emberek eszébe. Talán most már egy kicsit Kárpátalja is, de tőlem a nyolcvanas években még megkérdezték, amikor Budapesten jártam, hogy hol tanultam meg ilyen szépen magyarul. Hol? Azon a tájon, ahol Bartók Béla élt és adta első nyilvános hangversenyét. Ahol a Himnuszt írták! Mert hiszen ez az a vidék!
Hirdetés
Ön hogyan került kapcsolatba a zenével?
6 éves voltam, amikor a falunkban, Péterfalván zeneiskolát nyitottak. A slágerhangszer a zongora volt, én is elmentem. A felvételi eljárás után mondta édesanyámnak az igazgató, hogy zongorára nem tudnak felvenni, de hegedűre, mivel jó a hallásom, felvesznek. Erre édesapám kijelentette, hogy biztos nem fogok otthon „cincogni”. Egy évvel később, 1972-ben újra próbálkoztam, ugyanazzal az eredménnyel. Mivel édesapám álláspontja nem változott, ajánlottak egy ukrán nemzetiségű fiatalembert, aki akkor fejezte be a pedagógusképzőt, és harmonikát kezdett oktatni a faluban. Ebbe édesapám is beleegyezett, egyetlenegy gond volt: a tanár egy szót sem beszélt magyarul, én meg nem beszéltem ukránul. Eleinte érdekes volt, de a zene sok mindenre képes. Ő megtanult magyarul, és végül magyar lányt vett feleségül. Én pedig zenei középiskolába jelentkeztem Ungvárra, ahol már orosz nyelven, az államnyelven kellett tanulni. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki ruszin nemzetiségű, és nem beszélt magyarul. Első lányunkkal, Gabriellával együtt tanulta meg, amikor ő beszélni tanult. Aztán a Zeneakadémián, Lembergben, ami Nyugat-Ukrajna legnacionalistább városa, gyorsan meg kellett tanulnom ukránul is. Ebben az időszakban vittek el két év sorkatonai szolgálatra, majd folytattam tanulmányaimat. Az egyetemet levelezőn fejeztem be, ugyanis az utolsó évem előtt a szomszéd községben, Nagypaládon a téesz felépített egy hatalmas művelődési központot is, és az említett elnök hazahívott, megtudta, hogy zenetanár leszek, kijelentette, hogy akkor Nagypaládon ősztől művészeti iskolát indítunk. A nyaram az iskola engedélyeztetésével telt. Minden kötelezettséget a téesz vállalt, így a Nagypaládi Művészeti Iskola 1989. szeptember 1-jén megnyitotta kapuit, ahol volt harmonikaoktatás, zongora, hegedű, fúvósoktatás, néptánc és képzőművészet. Itt dolgoztunk 2000-ig a feleségemmel együtt, aki zongoratanár. Akkor a Péterfalvi Művészeti Iskola vezetője, Pál Lajos a családjával Magyarországra költözött, és engem kért fel utódjául. Jó volt visszatérni szülőfalumba, hogy nem kellett tovább ingázni, de azért fájt a szívem, hiszen a paládi iskolát magunk hoztuk létre. A következő döntési helyzet 2004-ben jött el, amikor a nagyobbik lányom befejezte az általános iskolát, és zenei pályára készült. Előtte is, mint minden nemzetiségi iskolában tanuló gyermek számára ott állt a nyelvi nehézségekkel teli út, amit én is végigjártam. Akkor húsvétkor itt voltunk Sopronban a testvéremnél és beszélgettük Gabriella terveiről. Húgom vetette fel, hogy miért nem íratjuk a győri zeneművészeti középiskolába. Telefonált is Győrbe, ahol még aznap délután meghallgatták. Mivel itt addigra már lezárult a felvételi eljárás, az igazgatónő azt javasolta, hogy Magyarországon írassuk be újra 8. osztályba, és a következő évben felvételizzen. Végül felmerült, hogy költözünk mi is. Bár volt egy szép családi házunk, intézményvezető, járási képviselő voltam, ott a megélhetés végett gazdálkodnom is kellett keményen. Persze kétséges volt, hogy Magyarországon hol fogunk állást találni mindketten, de a győri igazgatónőnek erre is volt javaslata, és ajánlotta, hogy érdeklődjünk Csornán. Ez éppen abban az időben volt ugyanis, amikor a csornai zeneiskolából sok pedagógus elment az integrált nagy intézmény, a Csornai Nevelési és Oktatási Központ (CSNOK) létrehozásakor. Negyven évesen, feleségemmel és két gyermekkel úgy döntöttünk, hogy jövünk. Otthon, a családi házon kívül felszámoltunk mindent. Én sok jó barátot hagytam ott, de úgy érzem, hogy nagyon sok mindent megtettem az ottani közösségért, és akkor néznem kellett a családom és a gyerekeim érdekét is. Azóta itt élünk. A nagyobbik lányom mára befejezte az egyetemet zongoristaként, Győrben telepedtek le. A férje győri, nemrég született meg a kisunokám. A kisebbik lányomnak, Zsuzsának - akit harmadik osztályosként hoztunk ide - pedig minden álma az volt, hogy építész legyen, és meg is tett érte mindent. Most ötödikes építészhallgató a győri egyetemen. Ő is zongorázik, hegedül, az egyetemen van egy triójuk. Nem szakított tehát a zenével, csak nem hivatásnak választotta. Ez a kikapcsolódása, amikor leadási határidők vannak, hiszen rengeteget kell terveznie, de nagyon élvezi.
Hogy sikerült a beilleszkedés Csornán?
Nagyon könnyen. Bár sokat jártunk Sopronba, Csornán akkor voltunk először, de rögtön nagyon megtetszett a város. Minden sértés nélkül mondom, hogy ez egy nagy falu, és én falusi emberként itt otthon érzem magam. Nagyon emberséges emberek élnek itt, és tudnak egymásról, figyelnek is egymásra. Rögtön az első évben elkezdtünk a Bárdos Kórusban énekelni, aztán Kajos Laci bácsival hozott össze a sors. Búcsúkba jártunk játszani, így hamar megismertem az egész Rábaközt. A rábaközi emberek teljesen mások, mint a szabolcsiak, közvetlenebbek, önzetlenebbek, és mi itt otthonra találtunk. Az iskolában eleinte szolfézst és zongorát tanítottam, de 2005-től már tudtam harmonikásokat is toborozni. 2006 volt a legjobb évem, akkor 17-18 diákom is volt, országos versenyre is mentünk. A 2007-es intézményátszervezéskor megbízott tagintézmény-vezető lettem, majd ki is neveztek. Nagy vívmányunk volt, hogy sikerült beállítani a mostani állapotot, azt, hogy főállású, jól képzett pedagógusokkal, és 2017. szeptember 1-je óta újra önálló intézményként dolgozhatunk.
A Kerényi György Alapfokú Művészeti Iskola épülete Csornán
Jó pár struktúraváltáson ment keresztül az intézménnyel az évek alatt. Az önállósodást ki kezdeményezte?
Én. Bár teljesen jól együttműködtünk a Széchenyi Iskolával, mégis sok félreértést hozott ez a rendszer. Csak egy példa, hogy mivel egy intézményen belül két jogviszonyt nem lehet létesíteni, a széchenyis diákokat nem tudtuk rendes tanulói jogviszonyba felvenni. Ezt úgy hidaltuk át, hogy csak szolgáltatást kaptak tőlünk, ami viszont sok gondot jelentett, amikor például statisztikai adatszolgáltatást kellett benyújtani. Ez most megszűnt, és fenntartói oldalon is kitisztult a kép: a tavalyi év januárjától a működtetést is átvette a Soproni Tankerületi Központ, így most az állami feladat állami kézben van. Minden intézménynek van elfogadott, előre egyeztetett költségvetése, amit tervezhetően használunk fel. Most egy olyan rendszerbe léptünk be, ami biztonságot ad. Sokkal nagyobb hatáskörrel rendelkezünk, intézményvezetőként gazdája tudok lenni az iskolának. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy nyugalmas körülmények között dolgozhassunk.
Mikor megérkeztem, a tanítványával éppen a pénteki hangversenyen való szereplésről egyeztetett. Mesélne erről a programról?
Kampányhét van, a felvételi és beiratkozási időszak előtt ilyenkor mutatjuk be a város általános iskolás tanulói számára az intézményben zajló képzéseket. Egész héten „hangszersimogató” programok vannak, majd két hangversennyel zárjuk a hetet, a képzőművészek pedig egy prezentációval és bütyköldével mutatkoznak be. Június 4-én kerül sor a felvételire, ahol meglátjuk, hogy mennyien szándékoznak beiratkozni hozzánk. Akkor már úgy jön ide a gyerek, hogy le van tárgyalva otthon, mire szeretne járni, mert van egy élménye a bemutatóról.
Lehet egy átlagos számot mondani, hogy évente mennyi az új beiratkozó az intézménybe?
Ez teljesen változó, mi ugyanis csak annyi gyereket tudunk felvenni, amennyi tőlünk kimarad, vagy bármi ok miatt elmegy. Van egy óraszámkeretünk az iskolában. Mivel a zenei oktatásban egyéni foglalkozás van, és a képzőművészeti oktatásban is egyéni tehetséggondozás folyik a csoportos órán belül, ez meghatározza a tanítványok számát is. Csak augusztus 20. után tudjuk véglegesíteni az üres helyeket, ez alapján meghozni a felvételi határozatokat, miután a jelentkezőket kiértesítjük, hogy felvételt nyertek a választott szakra. Aztán, amikor elkezdjük az oktatást szeptemberben, nagyon kell ám talpalni a pedagógusnak, hogy a kezdeti lelkesedést fenntartsa, hiszen ez nem kötelező oktatási forma! A művészeti oktatás mindenki számára egy lehetőség, állampolgári jog. Nagy őseink nem ok nélkül taníttatták valamilyen művészetre a gyerekeiket, hiszen egy széles látókörű ember teljesen másképp fog dolgozni, viselkedni, teljesen máshogy áll a közösségi élethez, ami annak idején a közösség fenntartó ereje volt. A művészeti oktatás egy hosszú távú befektetés, viszont ez csak úgy működik, ha van sikerélmény, ha van tehetsége a gyereknek és áldoz rá időt. Ezért rendszeresek a növendékhangversenyek, az új növendékeket már október közepére színpadra állítjuk. Persze felelőssége a pedagógusnak az is, hogy úgy tegye színpadra a gyereket, hogy ne sérüljön, és ne kudarcélmény legyen a fellépés. Innentől kezdve a gyerek lendületet kap, és megvan a támogatás a szülő oldaláról is, hiszen ez nekik is élmény, számukra büszkeség. A szülő hozzáállása nagyon fontos, hiszen neki általában van egy elképzelése a gyerek jövőjéről. Persze, vannak olyan egyéniségek a gyerekek között, akiket úgyis hiába szán a családjuk bárminek, úgyis művészek lesznek. Ez általában a 7-8. évfolyamra szokott kialakulni, de az ide beíratott 6-8 éves kisgyereknek először meg kell ismerni a természetét, hogy mire képes. Minden gyerek egyedi, és meg kell lenni annak a bizonyos szálnak, hogy tudjál azzal a gyerekkel hatékonyan dolgozni. Mondtam már valahol, hogy mi kapunk ide egy fát, egy fenyőfát, és elkezdjük öltöztetni, és karácsonyfát csinálunk belőle. És amikor készen van, akkor örömet lel a szülő benne, és mindenki, aki látja. És ennek a munkának ez a szépsége. Ez a sikerélmény, és ezt nem forintban mérik. Ezzel van megfizetve a mi munkánk.
