Boros János Csorna elismert cipészmestere. Híres kiváló munkájáról és önzetlenségéről, mely már sokak érdeklődését felkeltette, még a tengerentúlról is. Olyan odaadóan végzi a munkáját, hogy sokszor ő érzi rosszul magát, ha fizetnek egy cipő „meggyógyításáért”. Kedves cipészünk még ma is űzi kis műhelyében ezt a mesterséget, és várja a javításra szoruló lábbeliket.
Hirdetés
Egész életében cipészként dolgozott, munkásságának, odaadásának és jószívűségének híre messzire eljutott, valamennyi rábaközi újság meg is írta már történetét. Mi a véleménye erről?
Igazából nem szeretek szerepelni, nem is vágytam soha arra, hogy bekerüljek az újságba. Úgy kezdődött, hogy küldtek be kismamák a Kisalföldnek SMS-eket, hogy csemetéjük cipőjét ingyen javítottam meg. Megkerestek engem, hogy mennyi dicséretet kapok, és írtak rólam egy cikket. Jöttek hozzám messzebbről is, akik hallottak rólam, és így több újságba is bekerültem. Később beneveztek a Rábaköz Év Embere címre is, az emléktáblámat máig őrzőm.
Mióta foglalkozik ezzel a mesterséggel?
Egészen pontosan 1965 óta. Ebben az évben fejeztem be az általános iskolát, és Győrbe mentem továbbtanulni. Itt is kezdtem el utána dolgozni. Saját műhelyem már volt, másodállásban dolgoztam itt is. 1990-ben döntöttem úgy, hogy főállásként viszem ezt itthon tovább, miután édesapámat elveszítettem. Apránként sikerült csak felépítenem, mert rengeteg pénzbe kerültek a gépek, és a kellékeket, szerszámokat is időbe telt beszereznem. Amíg aktívan foglalkoztam a cipészettel, addig az egész napomat itt töltöttem a műhelyben. Megesett, hogy kiírtam, három hétig nem veszek át cipőt, mert halmokban álltak a műhelyben a javításra váró lábbelik. Már nyugdíjas vagyok, de délelőttönként még ma is lent vagyok a műhelyben. Számtalan új cipőt is készítettem, de manapság leginkább csak javítok. Most főleg az unokáimnak élek, de amíg az egészségem engedi, addig folytatom a szakmát. Az egyetlen hátulütője a saját műhelyemnek, hogy volt, akik este csöngetett, amikor zuhanyoztam, vagy már készültem volna lefeküdni, hogy megjavítom-e a cipőjét. Egyszer jött egy menyasszony is hozzám, hogy leesett a cipője sarka. Kijöttek a polgári esküvőről, mentek volna az egyházira, de közben tönkrement a cipője. Szerencsére 15-20 perc alatt sikerült megjavítanom és folytathatták az útjukat. Nem fogadtam el tőlük pénzt, de másnap megjelentek, mielőtt elindultak volna a nászútra, és hoztak nekem egy csomó süteményt és tortát.
Miért ezt a szakmát választotta?
Öten voltunk fiútestvérek, én voltam a legfiatalabb. Nem bővelkedtünk javakban, és a cipőket is úgy adtuk tovább a testvérek között, én már szinte darabokban kaptam meg a lábbeliket. Mindig is mondtam édesapámnak, hogy ha felnövök, cipész leszek. Bejártam a Giczi Gyula bácsihoz tanulni, aki egy remek cipészmester volt. Tetszett, ahogyan csinálta a cipőket, még édesapám bőrcsizmáját is ő talpalta meg. Nagy hatással voltak rám ezek az évek, és ezért is döntöttem úgy, hogy ebbe az irányba tanulok tovább.
Manapság már egyre kevesebb cipész van. Ön mit gondol erről?
Tényleg egyre kevesebben vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy ez is egy hiányszakmává fog válni. De nem is igazán lehetne ezt a szakmát senkire sem ráerőltetni, mert ehhez a munkához sok türelem és jó kézügyesség kell. Nagyon éles szerszámokkal dolgozunk, éppen ezért nagyon oda kell figyelni, mit csinál az ember. Tanulók is gyakoroltak nálam, akik cipésznek készültek, de nem tudok arról, hogy bármelyikük is folytatta volna ezt a mesterséget. Egyikük viszont tényleg szívesen dolgozott volna főállásban cipészként, de ő egy kis faluban lakik, ahol elég nehéz lett volna ebből megélni. Nekem is öt fiú unokám van, de közülük sem vágyik egyik sem arra, hogy cipész legyen. Valamelyikük még a műhelyembe is ritkán jár.
Vannak, akiktől nem fogad el pénzt a munkájáért. Kik lennének ők?
Mentősök, tűzoltók, a temetkezési vállalat embereinek munkacipőjét ingyen javítom, mert ők értünk dolgoznak. Ha csak ennyiben tudok segíteni nekik, akkor megteszem. A sportolók rendszeresen jönnek, vidékről is. A csornai sportolókat én azzal a gesztussal támogatom, hogy ingyenesen javítom a cipőiket. Az egyesület minden évben meghív egy záró vacsorára, tiszteletjegyet is adtak nekem, de azt is mondtam, hogy kifizetem, mert gyakran az unokáim is jönnek velem a meccsekre. Ha valamit én ingyen csinálok, akkor értelmét veszti, ha adnak valamit cserébe. Nekem az elismerés mindennél többet ér, ha meg vannak elégedve a munkámmal. A gyerekek cipellőinek javítását is ajándékként csinálom, de ők is mindig hoznak valami apróságot. Egy almát vagy egy kis süteményt, de nagyon boldogok tudnak lenni, hogy ők is adnak nekem valamit.
Készít még új cipőket?
Már három éve csak javítok, nem készítek újakat, de a méreteket megőriztem. A mai cipők többsége ragasztással készül, ami természetesen nem tart addig, mint egy varrott. Néhányuk műanyagból van, de ha módomban áll, akkor igyekszem megmenteni őket. Külföldről is érkeztek hozzám megrendelők, és nekik is készítettem angol varrott cipőket. Voltak, akik egy cipő elkészülte után rendeltek még néhány párat, mert megtetszett nekik. Emlékszem, volt, aki egyszerre kilenc párat is rendelt. Még Amerikából is érkezett megrendelésem. A Magyarországon élő rokonok megmutatták nekik az új cipőjüket, amit csináltam nekik, és ők is inkább megkértek engem, hogy készítsek néhány párat, mintsem ott kint vettek volna egyet.
Mivel tölti a szabadidejét?
Főleg az unokáimmal töltök sok időt, nagyapaként ez kötelességem is. Van egy kiskertem is hátul, amit szívesen gondozok. Nagyon le tud foglalni a kertészkedés, és amíg jó idő van, miért ne lennék kint. Ezenkívül internetezni, könyvet olvasni vagy filmet nézni szoktam. De ezek benti elfoglaltságok, ha engedi az időjárás, inkább a szabadban töltöm az időmet. Korábban, ha volt egy kis időm, azt is a műhelyben töltöttem, mert rengeteg munkám volt, amit szerettem volna befejezni. De ma is szívesen időzöm itt, még ha csak annyi időre is, hogy összerakjam a szétszórt holmiimat.
Fotó: Szabados Tibi
