A harmincas évei elején járó Ádám saját bevallása szerint tudatosan soha nem készült édesapja nyomdokaiba lépni a mentőszolgálatnál, végül mégis ebben találta meg hivatását. Akár munkáról, tanulásról vagy hobbiról van szó, semmit nem végez félgőzzel: nagyapja példája azt erősíti benne, hogy a befektetett munka mindig meghozza gyümölcsét, és saját, belülről jövő maximalizmusa is hajtja.
Hirdetés
S. B.: Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara elismerő oklevelét vehetted át 2019 nyarán a Semmelweis-napi ünnepség keretében, amihez ezúton is gratulálok. Hogy éled meg, mit jelent mindez számodra?
É. Á.: Nagy meglepetésként ért, mikor megtudtam, nem számítottam rá. Természetesen örömmel fogadtam az elismerést. Számomra ez egy útjelző tábla, megerősít abban, hogy az út, amit választottam, jó. De egyben jelenti azt is, hogy azt a szintet, amit elértem, meg kell tartani, tehát motiváló erővel is bír.
S. B.: Mennyire jellemző, hogy ilyen fiatalon megkapja valaki ezt az elismerést?
É. Á.: Volt egy jó hangulatú budapesti rádióinterjúm, ahol szintén kiemelték ezt, és utaltak arra – de egyáltalán nem bántóan –, hogy egy kicsit túlértékeltnek is tűnök így 32 évesen, több főorvosi dicsérettel és egy kamarai elismeréssel. Az embernek mindig nagyon nehéz megítélnie magát, de én úgy látom, hogy azért van ez az egész, mert én szakemberként nagyon nagy teret adok a humanitásnak. Sokat foglalkozom a kifejezetten szakmai dolgokon túl magukkal az emberekkel is. Azt gondolom, egy mentőtisztnél alapvető dolog, hogy legyen egy jó szava, egy mosolya, nyugtassa meg a beteget, és legyen emberként is partner, ne csak szakemberként. Talán ez lehet az a plusz, amit az én munkám során elismernek, és ez nem korfüggő.
S. B.: Mennyire tud személyessé válni egy mentőtiszt és a beteg kapcsolata, vagy ez egyáltalán mennyire megengedett?
É. Á.: Azt gondolom, hogy a gyógyítás hatékonyabb, ha megvan a kölcsönös bizalom. Nekem vannak olyan betegeim, akikkel mind a mai napig tartom a kapcsolatot, például egy-egy bevásárlás során is gyakran találkozom korábbi ellátottjaimmal, és mindig váltunk pár mondatot. Alapvetően én egy humán beállítottságú személyiség vagyok, és ezt bele tudom tenni a mentőellátásba is.
S. B.: Szüleid két szakma helyi szinten legalábbis ikonikus alakjai. Hogyan hatottak ők a pályafutásodra?
É. Á.: Azt mondanám, hogy az életem felépítésében befolyásoltak nagymértékben, mert elég magasan volt a mérce, ami előttem volt. Volt is egy korszakom, amikor azt gondoltam, hogy ennek nem akarok megfelelni, nem is akarok felsőoktatási intézménybe jelentkezni. Később – egy másik életszakaszban, nagyjából a húszas éveim elején – pedig kifejezetten a szüleim példája motivált abban, hogy tanuljak. Mindig tiszteltem őket és felnéztem rájuk, de középiskolás koromig egyikük szakmáját sem szerettem volna választani. Aztán történelemtanári szakra ugyan beiratkoztam, de végül mégsem kezdtem el, hanem maradtam ötödéven a Jedlikben. Abszolút humán vonalra készültem, végül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakját végeztem el levelezőn, és közben zenéltem. Emellett kellett egy állandó foglalkozás, és ekkor volt éppen egy bővítés a mentőknél, Kapuváron. Édesapám sem szorgalmazta kifejezetten, hogy vegyem át az ő foglalkozását, de felhívta a figyelmem erre a lehetőségre, hátha lenne kedvem kipróbálni. Mivel nem volt vesztenivalóm, úgy gondoltam, kipróbálom, legfeljebb, ha nem tetszik, akkor abbahagyom. Így kerültem a mentőkhöz, és végül szerelem lett belőle. Erre szoktam azt mondani, hogy az Országos Mentőszolgálat választott engem, és nem pedig fordítva, tudatosan soha nem készültem erre a pályára.
S. B.: Mikor is volt ez pontosan?
É. Á.: 2008. január másodika óta vagyok hivatalosan a Mentőszolgálatnál. Jelenleg Csornán és Kapuváron teljesítek kivonuló szolgálatot, Győrben pedig mentésvezetőként is dolgozom. Kifejezetten kértem, hogy „vándormadár” lehessek, mert szeretem, ha több helyen és több csapattal dolgozhatok. Úgy vélem, hogy motiváltabbak maradunk, ha mindig egy kicsit más területen, más emberek társaságában gyakorolhatjuk a hivatásunkat. Ha változatosabb körülmények közt tudod a munkádat végezni, az a jövőre nézve sokkal kedvezőbb lesz.
S. B.: Tervezel további tanulmányokat folytatni?
É. Á.: 2010-ben szereztem szakápolói végzettséget, és 2011-2015-ig jártam a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karára, ahol mentőtiszt szakon végeztem. A tiszti tanulmányok ideje alatt kialakult egy jó kis tanulócsapatunk, ahol jelen volt egy egészséges rivalizálás a hallgatók között. Mint mindegyikünk – én is jobb akartam lenni a többieknél, így emberfeletti erővel tanultam és rengeteg önkéntes akciót vállaltam: műtőbe, osztályos gyakorlatokra jártam. Nem a „felülkerekedés” vezérelt, hanem tudatosan magasra tettem a mércét, bizonyítani akartam magamnak, hogy mindig eggyel többre vagyok képes. A társaimmal folyamatosan húztuk egymást felfelé, de közben nagyon jó barátok voltunk és maradtunk is a mai napig. Ha valakinek egy téma nehezebben ment, segítettünk neki az értelmezésben.
A tanulás kifejezetten érdekel és motivál, és tanulni úgy lehet igazán hatékonyan, ha van előtted egy megmérettetési lehetőség. Emiatt mindenképpen tervezem egy MSc képzés elvégzését valamikor, de jelenleg annyira el vagyok foglalva, hogy ezt egyelőre tolom egy-két évig. Hogy pontosan milyen szakot végeznék, azt még nem tudom, de van egy további tervem is: szeretnék egy könyvet írni, de ennek a témájáról egyelőre nem beszélnék.
S. B.: Akkor inkább mesélj egy picit a munkádról. Mit csinál egy mentőtiszt?
É. Á.: A mentőtiszti munka egy kifejezetten sürgősségi betegellátására orientált foglalkozás, az egész képzés is úgy van felépítve, hogy a sürgősségi betegellátás áll a középpontjában. Arról szól, hogy sürgős, életveszélyes állapotokat villámgyorsan el tudj hárítani azonnali reakcióval, szakmai irányelvek, protokollok alapján, az életveszélyes folyamatokat – vagy legalábbis az állapot stabilizálását – ott helyben meg tudd oldani a beteg kórházi átadásáig. Tulajdonképpen orvosi kompetenciakörrel dolgozunk, de nem orvosi végzettséggel. Nagyon nehéz és felelős munka a miénk. Teljesen mindegy, hogy a beteg lakásán, az utcán vagy az árokparton vagyunk épp, mindenütt jól kell megoldani a feladatot, és meg kell szokni az önállóságot. Itt nincs fizikai értelemben vett konziliáris lehetőség, magadnak kell eldöntened, hogy mit kell tenned, és utána vállalni kell érte a felelősséget is, ami nagy terhet ró az ellátást végző csapatra. A beosztásom szerint általában 24 órás műszakot vállalok, amit legtöbbször két szabadnap követ, ami lehetőséget biztosít arra, hogy a szolgálat kipihenését követően tudjak ügyeket intézni, illetve jut idő a hobbikra is.
S. B.: Mi az, ami kikapcsol, feltölt?
É. Á.: Már alsó tagozatos koromban elért a zenei őrület, amikor a szüleim beírattak a zeneiskolába. Ott kifejezetten klasszikus zenét tanultunk, illetve szolfézst és zeneelméletet. Bevallom őszintén, nem voltam mintadiák, akkoriban sokkal jobban motivált a rock&roll, mint Vivaldi. Most már utóbbit is tudom értékelni, de ehhez érnem kellett. 13 évesen megkaptam életem első elektromos gitárját – tulajdonképpen kompromisszumként, mert nagyon szerettem volna egy motort, de édesapám azt mondta, az túl veszélyes. Akkor éreztem rá a gitározás ízére, és jöttem rá, hogy boldoggá tesz az, amit csinálok rajta. Középiskolás koromtól különféle garázszenekarokban „gyúrtam ki” magam itt, Csornán. Ezt lehetne is a jellegzetességemnek mondani, hogy ha valamire rákapok, akkor azt mániákus szinten csinálom. A középiskolás évek végén, amikor elkezdtem a Pázmányra járni, volt egy saját zenekarom, az M-lék, akikkel már készítettünk demo felvételeket, saját dalokat is írtunk. Kifejezetten érzelgős, „alter” muzsikát játszottunk. Ezzel párhuzamosan volt egy csornai formációnk is Boross Tamásékkal, az Idegen Tollak nevű LGT emlékzenekar, amivel nagyon szép sikereket értünk el: játszottunk többször a Művészetek Völgyében, a Sziget Fesztiválon, nagyon jó fellépéseink voltak itt a Rábaközben is. Aztán 2008-2009 körül kerültem el Sopronba muzsikálni, jelenleg a Blue Café Band nevű zenekarban játszom. Ez egy baráti csapat, nagyon érdekes formáció. Vannak saját dalaink is, de nem ez a fő vonal, inkább sajátos feldolgozásokat készítünk sajátos hangszerelésben, ugyanis van három fúvósunk a zenekarban, ezzel egy picit más ízt kap akár egy rock nóta is, mint egy klasszikus rockzenei felállásban. Ezzel a csapattal is végigjátszottuk az országot, mindenféle helyen zenéltünk már. Vannak terveink, de nem az a célunk, hogy országosan ismert és foglalkoztatott zenekar legyünk, hanem inkább egy kreatív team vagyunk, akik évente kitalálunk egy-egy nagyobb durranást, legyen az egy érdekes feldolgozás vagy egy videoklip, de mindenkinek van egy főfoglalkozása emellett.
S. B.: A zeneiskolában is a gitár volt a hangszered?
É. Á.: Igen, az volt a fő hangszerem, és egy rövid ideig tanultam Alapi Istvántól, az Edda gitárosától egy kihelyezett kurzuson. Mégis azt vallom, hogy döntően autodidakta vagyok, mert amit az elektromos gitáron technikailag meg tudok csinálni, azt magamtól tanultam meg, pedig annak idején ez sokkal nehezebb volt, mint most, amikor kész oktatóvideókkal, kottákkal van tele az internet. Alapvetően azt gondolom, hogy most nagyon steril, kényelmes világot élünk, akkoriban – pedig nem volt olyan nagyon régen – még sokkal jobban meg kellett küzdeni dolgokért, mint most. Szerintem a mi generációnknak még jó gyerekkora volt, termékeny, izgalmas, sok hatás ért bennünket, és amit kaptunk az nyers volt, nekünk kellett megízlelni, megrágni és megemészteni. A kilencvenes évek véleményem szerint jó egyéniségeket nevelt. A mostani gyermekeknél azt látom, hogy mindent egyszerre és készen megkapnak, ezért nem igazán kitartóak.
S. B.: Zenei pályafutásod során is volt már elismerésed, úgy tudom.
É. Á.: Igen, a SopROCK-on engem választottak meg a fesztivál legjobb gitárosának 2005-ben. Ezt egy szakmai zsűri ítélte oda, köztük pl. Gidófalvy Attilával a Lord-ból, illetve 2017-ben mi nyertük az Országos Mentőszolgálat Zenei Tehetségkutatóját. Utóbbinál a részvétel feltétele volt, hogy legalább egy tagnak mentődolgozónak kell lennie. Ezt követően volt néhány médiamegjelenésünk, szerepeltünk az M1 reggeli műsorában, a Music FM-en Győrfi Pál társaságában, és megvallom őszintén, nagyszerű élmény volt.
S. B.: Azért a „mániákus” szorgalmad – ahogy te fogalmaztál – mellett zenei tehetségre is bizonyára szükséged volt az elért eredményekhez. Ezt honnan örökölhetted?
É. Á.: Hogy ez tehetség-e, azt ítélje meg más, de ha igen, akkor az inkább édesanyám vonaláról származhat, ő tanult zongorázni, énekelt gyermekként a Magyar Rádió Kórusában is. De a szülők hatása inkább abban volt jelentős, hogy nálunk otthon mindig szólt a zene, mivel nagy zenekedvelők voltak. A klasszikustól a jazz-en keresztül a keményebb vonalig sokféle zenével ismerkedtem meg ezáltal, tulajdonképpen ebben nőttem fel. A hallásom megvolt hozzá, a zeneiskolába másként fel sem vettek volna.
S. B.: A munkádban és a hobbidban is elismernek. Te is úgy érzed, hogy a helyeden vagy?
É. Á.: Mondhatnám, hogy igen, de én soha nem akarok a helyemen maradni, mert az az életfilozófiám, hogy amíg van az embernek egészsége és motivációja, és olyan a családi helyzete, hogy megteheti, addig ki is kell próbálnia magát minden olyanban, ami érdekli. Maxold ki az életed, amíg megteheted, mert ha több mindenben kipróbálod magad, több hatás ért, a későbbi életpályád során, ahogy öregszel, és változik a világképed, több helyről tudsz válogatni. 60 évesen például a zenélés már biztosan nem fog így motiválni, de mondjuk az írás igen. Ha egy pályára állsz rá nagyon, egy idő után elveszíted a motivációdat, és azt veszed majd észre, hogy kiüresedett az életed. Hiába van melletted a családod, ha a foglalkozásodban vagy a hobbidban nem találod meg az örömöt, akkor mindig hiányérzeted lesz. Én ennek elkerülésére szeretném felkészíteni magamat. A zenélés mellett nagyon szeretek olvasni, nagyon sok filmet nézek, szeretek írni is – például blogot –, minden egyes helyzetben más motivál, és ezt nagyon szeretem, és nagy szerencsém, hogy a párom és a családom is támogat ebben. Most egyébként építkezni fogunk, ez is egy új tapasztalás lesz. A telken már építettem egy kis faházat, úgy, hogy előtte nem nagyon volt a kezemben kalapács. Úgy éreztem, hogy egy férfihoz ez is hozzá kell hogy tartozzon, ezért nekiláttam, és egy év alatt erre állítottam rá magam, és megépítettem. Tényleg próbálok sok dolgot egymás mellett csinálni, az ötletek azok folyamatosan záporoznak, és amíg lehet, addig kamatoztatom őket. A nagyapám példája mutatja számomra legjobban, hogy a befektetett munka mindig meghozza a gyümölcsét. Ő egy Fejér megyei kis faluból származott, egyszerű cselédcsaládból, gyakorlatilag nincstelenül került fel Budapestre, ahol az Orion gyárban kezdett dolgozni inasként, majd villamosmérnökként főtervező-mérnök, illetve később műszaki igazgató lett a gyárnál. Bejárta az egész világot. Mindezt a saját tehetsége és szorgalma által érte el, számomra ezért ő egy nagyon jó példakép.
Fotók: Szabados Tibi
