A Rábaköz Szíve Magazin áprilisi számában Dr. Czumbil Norberttel készítettünk interjút.
Hirdetés
Mikor döntötte el, hogy az orvosi hivatást, azon belül a neurológia szakterületet választja, és milyen indíttatásból?
Nagy örömmel tölt el, hogy választott hivatásomról beszélhetek, igazán hálás vagyok a kérdéséért. Mindig is szerettem az élettant, az egyszerű sejtek tökéletes profi munkáját, szervezettségét. A biológiai tudományok fejlődése és mindennapi alkalmazhatósága lenyűgözött. Tinédzserként a Greenpeace-hez készültem, környezetvédelmi mérnök szerettem volna lenni, a természet és annak védelme vált célommá. Jártam a mezőt, köveket gyűjtöttem (egy-egy kőkori leletre is rábukkantam). Egy lassú-lassú folyamat kapcsán vettem észre, hogy célomtól eltérve tökéletesen felsoroltam a sejtek alkotóelemeit, és az egyszerű-járható utat választva már az orvosi hivatásra készülök. Fiatalkori vadságomat és elvetemültségemet szelídebbé tette a vallási nevelés is, hittanból is érettségiztem, illetve a rendszerváltozás utáni első generációs végzősként katolikus középiskolát fejezhettem be. A marosvásárhelyi orvosi egyetem motiváló ösztöndíjrendszere miatt „megérte” tanulni. A neurológia, ideggyógyászat tudományát megszerettem már az egyetemen is, tiszta, levezethető logikája hasonlítható a villanyszereléshez, azonban egy élő-lélekkel bíró személy kezelése nagyon delikát és megszerethető feladat. A csornai kórház belgyógyászati osztálya után hamarosan a neurológián találtam magam, ahol minden támogatást megkaptam ahhoz, hogy a legjobban elsajátítsam az „ars neurologiae” művészetét. Eszközös vizsgálatokkal tesztelhetőek az idegpályák, azonban csak évek után jöttem rá egészen, hogy mindennek irányítóját a lélek „éntudata” adja. Ez egy fantasztikus feladat.
Az Ön pályafutása hogyan alakult eddig?
Pályafutásomat gyakornok orvosként 2003-ban a csornai kórházban kezdtem, majd 2005-től a soproni kórházba kerültem, és a szakvizsgám 2010-es megszerzéséig itt dolgoztam. Ezt követően már szakorvosként Csornára tértem vissza, részben amiatt, hogy hívtak, szerettek és tudásomat jobban kamatoztathattam, munkámra nagyobb szükség volt. Emellett nem elhanyagolható a napi ingázással eltöltött két óra sem. 2017-ben Pápán adjunktusi kinevezést kaptam. A rábaközi emberekre jellemző, hogy betegség esetén szelíd és elfogadó viselkedést mutatnak, ilyen módon gyógyítani (helyesebben mondva „kezelni”) is könnyebb.
Mit csinál valójában egy neurológus? Milyen tünetekkel, betegségekkel fordulhatunk Önhöz?
Munkám során az idegrendszeri panaszokkal foglalkozom. Ide tartozik például a fejfájás, szédülés, bénulás, érzészavar-zsibbadásos és végtagi fájdalmak, gerincbetegségek, alagút szindrómák és átmeneti rosszullétek is. Utóbbiak közé sorolható az epilepszia, elájulások különféle formái. Az orvosi vizsgálat során értékelem, hogy a beteg panaszai sürgősek-e, vagy sem, fenyegeti-e a beteget maradandó károsodás, vagy sem. Ez határozza meg a feladatom dinamizmusát, a teendők sebességét. Az idegrendszeri logika nagyrészt kiszámítható eltéréseket-sérüléseket és panaszokat eredményez, melyből a károsodás helye megállapítható. Éppen emiatt előfordul, hogy vizsgálatok nélkül pontos diagnózist lehet felállítani. Máskor képalkotó vizsgálatok során derül ki a betegség oka vagy lokalizációja. Méréseket lehet végezni a központi idegrendszerről, a gerincvelő működéséről és a végtagi idegpályák átjárhatóságáról. A panasz-képalkotás-működés triászát értékelve, nagyon pontosan meg lehet állapítani az idegrendszer működését. A beteg lelkiállapota és személyisége, esetleges társbetegségei mindezt egyedivé, személyessé teszik, és ebből adódóan minden betegem egyedi, maximálisan egyénre szabott kezelést igényel. Itt kezdődik a Tudás, nagybetűvel, mert az egyénre szabott kezelést-gyógyítást nem oktatják, ezt mindenkinek meg kell tanulnia. Tanulok én is, még mindig, minden nap, minden embertől. Információ van, de az orvosi munka bölcsességét nem adják egykönnyen.
Kérem, meséljen a hobbijáról! Öncélú sportimádónak tartja magát, ahogy korábbi interjújában olvashatjuk. Mit jelent ez Önnek?
A kérdés szuper, örülök neki, kissé provokatív, de számítottam rá. Teljesen igaza van, 6-7 évvel ezelőtt a sportteljesítmények sebessége lenyűgözött, és egyedüli célnak tartottam a gyorsasságot, a teljesítmény hajszolását. Triatlonozni kezdtem, megtanultam úszni, vásároltam egy biciklit. Sokat edzettem és versenyeztem, igazolt amatőr versenyzőként hosszú és középtávokat teljesítettem az országos bajnokságban. Amit kitűztem magamnak, azt nagyrészt elértem, viszont nem lettem tőle boldog. A versenyek végén, minden egyes alkalommal tapasztaltabb, nyugodtabb lettem, egyre jobban láttam határaimat, az emberi test gyengeségét. Két alkalommal az életveszély határán voltam, összetört fejvédő sisakkal, kábán, eltört vállal. Megváltoztam, szépen és lassan, akaratlanul. Örültem mindig, amikor láttam, hogy egyre többen kezdenek el sportolni, és ezáltal egészségesebb, boldogabb életmódot folytatnak. Jellemzi a változást az is, hogy mostanában nagyrészt csendben sportolok, óra nélkül, inkább egyedül, amikor minden dolgot át tudok gondolni. Az utóbbi két évben nagyobb örömmel tölt el, ha látom a sporttársaim sikereit, ha a betegeimet mozgásra, tornára bírhatom. Minden méter és minden perc számít. A nagy versenyt azonban mindvégig magammal szemben folytatom, szigorú tempóval és módszerességgel. Testi, fizikai tunyaságunk, lustaságunk határtalan, ahogy „öregszem” egyre nehezebben indulok neki én is. A vérben lévő vas nehéz, mozgatni még nehezebb, mert a „gravitáció” tömegvonzása erősebb. A testmozgás célt adhat mindenkinek, egészséget teremt, boldogságot hoz, megváltoztatja a személyiséget, étkezési szokásokat. A lábak mozgása körkörösen „végighajtja” a mozgató agykérget, megelőzi az Alzheimer-kórt. Van nyugdíjas korú sporttársam, aki triatlonozik, és a fiataloknak példát mutat. Legnagyobb büszkeségem, hogy feleségem is elkezdte a futást, tőlem függetlenül. Mostanában az egyszerű és lassú futónak örülök a legjobban, mert neki a legnehezebb, most kezdte, és önmaga ellen küzd, nekik nagy örömmel köszönök mindig.
Facebook-bejegyzéseivel, személyes példamutatásával hatással van másokra, többször szervezett közösségi megmozdulásokat, jótékonysági eseményt. Mit gondol a közösség erejéről?
A közösség ereje a legnagyobb, legyőzhetetlen, bármilyen szempont szerint nézzük is. Hitem szerint mindennek van egy lelki megfelelője, az egyes ember teljesítménye lenyűgöző, a közösségi erő viszont végtelen. Mindenkit a közösség támogat, emel naggyá, közönség nélküli focimeccset játszani nem olyan érzés, mint telt ház előtt. A közösségi tudatnak vallási, filozófiai megfelelője is van, ezt inkább nem részletezném, de minden nehezebb döntésem előtt kérek egy kis tanácsot innen. A Facebook-on közölt írásaim mögött mindig van egy cél a közösség részére, ezt nagyrészt el is érik. Az emberek szeretik saját világképük szerint átformálni a közösséget, ezt próbálgatják. Én is szeretem látni, ha sportolnak az emberek, vagy hús helyett inkább gyümölcsöt esznek. Az ellenvéleményeket elfogadom, de nem tartom sajátomnak, nem kommentelem, „nekem nyolc”. Saját véleményem az én világomat képezi, ezt én alakítom mindig. Közösséget megváltoztatni nem lehet, csiszolni, fényesíteni annál inkább lehetséges, a közösséget szeretni kell. Kedvenc sportolóm mondta erről, hogy a maratoni futás, az csapatmunka. Sokáig nem értettem mit beszél, míg rájöttem, hogy mindig szükséges egy társ, aki gyorsabb tempóra sarkall, vagy kerékpáron kísér, elvisz edzésre, ha nincs kedved, és viccet mond, mielőtt megunnád a hosszabb távokat. A versenyek hangulatát szerettem volna visszaadni a közösségnek, az út közepén, szabadon, ezt érezte mindenki, aki az „elkerülőn tekergett”.
A motorbalesetben súlyosan megsérült Foki Niki számára is szervezett gyűjtést. Azóta is figyelemmel követi a fiatal lány sorsának alakulását?
Mind a mai napig nem tudom, hogy miért pont én szerveztem azt a gyűjtést, gondolkodtam rajta eleget. Talán a következő séma szerint történhetett. Ausztriában lerepültem a bringáról, eltörött a vállam, nem tudtam versenyezni, így „tekertünk egyet az elkerülőn”. Majd miután mindezt második alkalommal próbáltam megszervezni, sehogy sem sikerült, nem, nem és nem sikerült. Szerintem azért, mert Niki is beszállt ebbe a „spirituális szervezkedésbe”, így az Ő kedvéért bringáztunk egyet a beledi barátainkkal. Attól kezdve, hogy megismertük, Foki Nikinek hálásnak kell lennünk, mivel olyat tanít számunkra, amit elképzelni sem tudunk. Az Ő feladata számunkra a tanítás, mutatja, hogy lehet méltósággal viselni egy testi terhet. Hálásak kell legyünk egészségünkért, minden lépésért, amit megtehetünk. A hála minden lelki betegség gyógyszere, a „hálafüzet” vezetése gyógyítja a lelki bajok nagy részét. Minden nap fel kell ebbe a füzetbe írni tíz dolgot, amiért hálásak lehetünk. Niki édesanyjával beszéltem két hónappal ezelőtt, és mivel Őt személyesen nem ismerem, mindkettőjükre sokat és szeretettel gondolok.
Nem kerülhetem meg a kérdést: mit gondol az új koronavírus járvány súlyosságáról, illetve tanácsol-e valamit az olvasóknak a betegség megelőzésre?
A koronavírus egy valós veszélyt jelent, mint az áram a konnektorban, az sem látható. Viszont nagyon komolyan kell vennünk, és minden bennünket védő intézkedésnek örülni kell. Amennyiben rajtam múlna, a szigorúság is nagyobb lenne. Kötelezővé tenném a szájat védő maszk viselését, legyen az kendő, sál vagy éppen garbó. A stressz legyengíti az immunrendszert. Vigyázzunk magunkra kézmosással, és más emberek kontaktusának kerülésével. Fogyasszunk napi két alkalommal egy csipetnyi nyers élesztőt vagy heti egy alkalommal csiperkegombát. Ezek az ételek megnövelhetik a nyálkahártyák védelmét. A testmozgás fontos, de ezt követően, és fizikai munka után másfél-két óráig maradjunk a lakásban, mivel ilyenkor a leggyengébb az immunvédekezésünk. Ezt „nyitott ablak” szindrómának hívják, amikor a fertőzésekre való fogékonyság fokozott. Legyünk türelmesek, „az idő pénz” helyett legyen a mondás: „a türelem élet”.
Mi a hitvallása?
Erre a kérdésre könnyen tudok válaszolni, mivel mindennapjaimat ez jellemzi. A szolgálat, az egyik, enélkül nem ér az egész semmit. Hitem szerint az ember bármit el tud érni, ha céljára koncentrál, és mindent ennek tükrében tesz, áldozatokat hoz, és szigorú módszerességgel dolgozik. A dinamizmus a legfontosabb a mai napon, a helyzetnek megfelelő cselekvés, azonnal. Mindenki felelős a saját sorsáért, jövőjéért. Minden nap megpróbálok szebben, tökéletesebben dolgozni, gyorsabban versenyezni, más embereket bátorítani. Célomat a közösség erősíti meg, én szeretem az embereket, elfogadom őket, úgy, ahogy vannak. Javaslatokat teszek, és nem haragszom, ha nem fogadják meg, ez már nem ez én dolgom. Azt figyelem, mit lehet az adott helyzetben, nehézségben tanulni, megváltoztatni, tökéletesíteni.
Köszönöm a válaszokat!
Fotók: Szabados Tibi
